Desde la muerte del general Franco se han publicado muchos estudios sobre aspectos parciales de la guerra civil española, pero ninguna gran síntesis general que pudiera reemplazar a las obras que un día fueron famosas y que hoy, ante el considerable avance realizado por las investigaciones históricas, están desfasadas. El primer mérito de este nuevo libro de Antony Beevor es, precisamente, el de basarse en un serio esfuerzo de documentación que recoge hasta los resultados más recientes de las investigaciones realizadas en España, y fuera de ella, en las últimas décadas, a lo que añade además una serie de informaciones procedentes de documentación hasta ahora desconocida de los archivos soviéticos y alemanes, como las que proceden del diario de guerra privado del coronel Von Richthofen. Es cierto que el de la guerra civil española es un campo en que, como dice el propio autor, "todavía nos rondan los fantasmas de las batallas de propaganda que se libraron hace setenta años", y que nadie escapa a sus efectos. Pero, al margen de representar su propia toma de posición en unos debates que dividen todavía hoy a la sociedad española, este libro va a convertirse, por sus aportaciones, en una obra de referencia indispensable para el conocimiento de nuestra guerra civil. Sin olvidar que está escrito con la garra de narrador que ha convertido a Antony Beevor en el mejor cronista de los hechos de guerra de nuestro tiempo.

A spanyol polgárháborúról olvasni nekem kifejezetten nagy érzelmi megterhelés volt, mert számomra egyértelmű, kik a jó fiúk, és hát itt a jó fiúknak annyi, kampec, és (mondjuk a II. világháborúval ellentétben) még a boldog vég illúziója sem oldja fel az olvasó rossz közérzetét. Beevor tulajdonképpen nem csinál a témával semmi különöset – egyszerűen szépen, lehetőség szerint tárgyilagosan végigveszi az eseményeket, a hadászatot éppúgy, mint a hatalmi machinációkat, és az egészet beleágyazza a spanyol történelem egészébe*, valamint a külpolitikai vonatkozásokba. És ennyi elég is, mert a spanyol polgárháború már így, önmagában is elképesztő sorstragédia: egy demokratikus kísérlet vériszamos felszámolása a külvilág hol közömbös, hol ellenséges csendje mellett.

A marxista történelemszemlélet (és az olyan irodalmi művek, mint Hemingway Akiért a harang szól-ja) tökéletesen beárazták a konfliktust: vannak a nacionalisták, akik a gonoszok, és vannak a köztársaságiak, akik meg a jók. Tiszta Star Wars. Ami Francoékat illeti, Beevor interpretációja nem tér el sokban ettől: ők tényleg egy elvetemült bagázs. Csupa középkorba való, szemellenzős félmajom, néhány szadistával színesítve. Több tanulságos dolog is leszűrhető a ténykedésükből: 1.) bár a nacionalisták előszeretettel hivatkoznak népre-nemzetre, eszméletlen, milyen könnyen lövetik agyon vagy hagyják éhen halni saját nép- és nemzettársaikat. Nyilván mert a „nemzet” csak egy abszolútum, aminél fogva tömege szinte elhanyagolható – így ha történetesen csak a főnök meg fél tucat rokona-barátja marad életben a végén, ők is simán tovább tudják hordozni mondjuk a zsebükbe dugva. 2.) úgy fest továbbá, hogy ha a vallás szövetkezik egy államhatalommal, akkor nem megtisztítja az államhatalmat bűneitől, hanem maga korrumpálódik. Aztán meg persze ragaszkodik foggal-körömmel ehhez a hatalomhoz, és ennek során bizony nem sok mindent fedezhetünk fel benne, ami nyomokban is emlékeztet a kereszténységre**. Na persze, baromi sok tömjénfüst, az speciel lesz.

Másfelől az is rímel az ortodox marxista elképzelésre, hogy bizony a külföldi kapitalisták ebben az esetben valóban a fasizmus szekértolójának bizonyultak. A nyugati demokráciák iskolapéldába illően bizonyították, milyen is az a diplomáciai ostobaság: annyira belegárgyultak a kommunizmustól való félelembe, és a makacs hitbe, hogy Hitlert kényeztetni kell a béke érdekében, hogy észre sem vették, éppen ők taszítják távolságtartásukkal Sztálin kebelére a köztársaságot. Arról nem is beszélve, hogy nem csak szánalmas gyávaságuk érdemel megvetést, hanem a háború elején tevőlegesen is segítették Franco hadseregét – a britek például a saját hírszerzésük adatait is rendelkezésükre bocsátották***.

Viszont a baloldali megközelítés szerényen kevésbé foglalkozott a kommunistákkal – de Beevor róluk is leszedi a keresztvizet. (képzavar) Merthogy Isten nem ver bottal, hanem háborús szövetségesekkel – és hát azzal, hogy szegény köztársaságiakkal szinte csak Sztálin állt szóba, borítékolhatóvá vált, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. A Spanyolhonba átdobott szovjetek számára fontosabb volt a belpolitika homogénné tétele, mint a hadműveletek (mondjuk azt is csapnivalóan csinálták, szó se róla), úgyhogy gyorsan kiderült, itt bizony egy polgárháború van kialakulóban a polgárháborún belül, ahol a kommunisták vadásznak elméleti szövetségeseikre: anarchistákra, liberálisokra, mérsékelt szocialistákra. Ahogy Abád de Santillán anarchista teoretikus fogalmazott: „Akár Negrín győz a kommunista pribékjeivel, akár Franco a németjeivel meg az olaszaival, az eredmény számunkra egyre megy.”

Az biztos, hogy a történelmi események résztvevőit sosem lehet szimplán jókra meg rosszakra szétszálazni – többnyire a jók is csupán kevésbé rosszak, bár a rosszak néha valóban igen-igen rosszak –, de az biztos, hogy a kommunista üllő és fasiszta kalapács közé szorult demokraták és anarchisták azok közé tartoznak, akiket nagyon-nagyon tudtam sajnálni. Béke velük.

* Amúgy elképesztő, mennyire véres színjáték ez a spanyol történelem. Pedig sikerült kimaradniuk mindkét világháborúból – úgy fest, nekik nincs szükségük világháborúkra ahhoz, hogy megtizedeljék saját magukat. Elvannak egymás között.
** Az például, hogy a Vatikánnak fájt a köztársaságiak által megerőszakolt apácák fájdalma, az természetes – bár ezeket az incidenseket sosem bizonyították igazán hitelt érdemlően. De a Condor-légió által halomra géppuskázott durango-i és guernica-i apácák esetében már ugyanez a Vatikán csak kussolt, mert azt a haverok csinálták. Szóval egyik esetben elég a pletyka, a másik esetben pedig a bizonyosság is kevés.
*** Ugyanakkor elképzelhető, hogy ezzel biztosították maguknak a világháború idejére Franco semlegességét. Ki tudja. De ettől még nem kevésbé undorító. ( )

A plenty complicated mess... I don't know my way around Spain or Spanish politics of the 1930s, and this book is filled with places and people and parties. Still, Beevor manages to tell the story in a way that didn't confuse me too severely... though I am plenty overwhelmed. The whole thing is horrific. What multiplies the horror... what would a civil war look like in the USA at this point? We don't seem too far from the conflicts of Spain, I hate to say.

The main thread here seems to be how the communists took over the Republican side. Could the Republicans have won? Beevor doesn't indulge much in what-ifs. Only the USA might have supplied them with armaments that could have been effective against the Germans and Italians. There is so much pro-Fascist sentiment here in the USA.... well, the Japanese pushed us... yeah one fascinating facet here, how the constant appeasement pushed Stalin into the alliance with Hitler.

I wish the Spanish Civil War was any kind of thing unto itself. Look at the 17th Century, the 20 years war. Yeah the US Civil War was not any pretty thing. We really are a miserable species! ( )

Battle for Spain. There is a heartbreaking grim reality in this long read. The reader will lose track of the many factions killing one another in the late 1930s Spain and the reasons why. It changes from day to day and week to week. The factions regularly change their names and sometimes their allegiance. After a while I was not sure who was killing who or why. The book demonstrates it must have been the same for the poor misguided persons taking part in the fighting with medieval religious brains and modern weaponry. ( )

Un merdier. A proprement parler, un merdier tragique, effroyable... Mais pas seulement un merdier militaire, policier, mais aussi un merdier idéologique, diplomatique, politique. Un très bon livre! ( )