Oszkár Jászi (1875–1957)

Jászi Oszkár már a bevezetőben szabatosan megfogalmazza, miféle kérdésre keresi a választ: „…hogyan lehetséges oly módon egyesíteni rendkívül különböző eszmékkel és hagyományokkal rendelkező nemzeteket, hogy mindegyikük élhesse továbbra is a maga sajátos életét, de ugyanakkor oly mértékig csökkenjen nemzeti szuverenitásuk, ami lehetővé teszi a békés és hatékony nemzetközi együttműködést.” Tiszta beszéd, korokon átívelő probléma. Az biztos, hogy a Monarchiának nem sikerült kisudokuzni a választ (különben nem esett volna ötven darabra, nyilván), nézzük hát, mire megy Jászi.

Olvasván ezt a könyvet, hamar az az érzésem támadt, hogy itt némiképp össze vannak mosódva azok a következmények, amihez a szerző okokat keres. Ez a mű ugyanis éppannyira szól a Monarchia felbomlásáról, mint Trianonhoz vezető útról (ami érthető: ép elmével nehezen képzelhető el, hogy a Habsburg birodalom úgy esik szét, hogy közben a történelmi Magyarország egészben marad – az ő történelmi-nemzeti szuverenitásigényét tiszteletben tartják ugyan, de a többi etnikumét valamiért nem), sőt, az I. világháború kirobbanásának felelősségéről is (itt már van min vitatkozni Jászival, most talán csak annyit, hogy erről az eseménysorról azért komplexebb értelmezések is születtek). No most a szerző alapvetése, hogy a dualista berendezésű Monarchia sorsába annyira bele volt kódolva a bukás, hogy ihaj. Ebben persze hibás a Habsburgok anakronisztikus dinasztia-mániája is – az, hogy Ferenc Jóska személyén túl szemmel láthatóan nem akadt olyan habarcs, ami az állam végtelen számú etnikumát összekötötte volna. De az igazi bűnös (bezony!) a magyar arisztokrácia, aki a kiegyezést biankó csekknek látta, amit arra használhat fel, hogy senkitől sem zavartatva elnyomja saját kisebbségeit, erőszakos asszimilációval létrehozva azt a Magyar Királyságot, ahol az egyetlen államalkotó nemzet a magyar. (Annak is a gazdagabbik fele.) Innentől kezdve az osztrákok a maguk térfelén hiába igyekeztek föderatív elképzeléseket megvalósítani, a birodalom keleti ellensúlya megakadályozta, hogy akár a csehek, akár a délszlávok megfelelő autonómiához jussanak – a feudális brancs Tisza vezetésével agresszívan reagált minden olyan kezdeményezésre, ami veszélyeztette volna a dualista rendszeren belül elfoglalt privilegizált helyzetüket. Csakhogy közben történt egy s más a környéken: lett egy független Románia, egy független Szerbia, és a pánszláv mumus (aki az orosz cár képét öltötte magára) is beleszöszölt az egyenletbe. A nemzeti ébredés egyre határozottabb centrifugális erőként hatott, Jászi szerint pedig ebben a szituációban a legokosabb az lett volna, ha a fejesek visszanyúlván Kossuth dunai konföderációs elméletéhez, békejobbot nyújtanak kisebbségeiknek. Ám ennek pont ellenkezője történt – a magyarok keménykezű politikájukkal vérig sértették a nemzetiségeket, és ezzel párhuzamosan maguk is a meggyalázott úriasszonyt játszották az osztrákokkal szemben, vagyis azokkal szemben, akikkel együtt kellett volna működtetni a recsegő-ropogó államalakulatot. Hogy Jászi terve bevált volna, azt persze nem tudjuk. De hogy Tisza terve nem vált be, az tuti.

Nyilván akad, amiért bele lehet kötni a szövegbe – például szemernyi elfogultságot tartalmaz –, ugyanakkor nehezen tagadható, hogy a bőségesen megadatolt tényekből markáns konklúziókat von le. Mindaz, amit Jászi állít, egyenesen következik abból, amit morálisan követendőnek vél – a kisebbségekkel való tisztességes bánásmódból, és a népek közötti együttműködés szükségességéből. Nem állítja, hogy a nemzet felesleges vagy rossz intézmény lenne, sőt, a nemzeti függetlenségi mozgalmakat szimpátiával szemléli, ugyanakkor tagadja, hogy a nemzet önmagában való jó lenne – mert látja, miképp használják a rá való hivatkozást akár a Trianon előtti Magyarországon, akár a Trianon utáni Romániában arra, hogy elnyomják kisebbségeiket. Az pedig külön meglepő, hogy az általa felvetett problémák ma is mennyire aktuálisak, ma, amikor a föderatív elképzeléseket erősítő Európa áll szemben egy (illuzórikus) nemzeti szuverenitásra hivatkozó, ál-függetlenségi irányzattal, aki nem együttműködik, hanem folyton a másik kötelességeit firtatja, és forr a sértettségtől, ha nem kap elég tiszteletet. És az, hogy ez az oldal többek között Tiszát is egyre inkább piedesztálra emelné, hááát… nem tűnik jó ómennek, ha a XX. század első felére tekintünk.… (mais)