Reinhart Koselleck (1923–2006)
Autor(a) de Futures Past: On the Semantics of Historical Time
About the Author
Image credit: via Aeon.co
Obras por Reinhart Koselleck
Fischer Weltgeschichte, Bd.26, Das Zeitalter der europäischen Revolution 1780-1848 (1969) — Autor — 51 exemplares
Begriffsgeschichten: Studien zur Semantik und Pragmatik der politischen und sozialen Sprache (2006) 19 exemplares
Kavramlar Tarihi - Politik Ve Sosyal Dilin Semantigi Ve Pragmatigi Uzerine Arastirmalar (2009) 5 exemplares
Il vocabolario della modernità. Progresso, crisi, utopia e altre storie di concetti (2009) 4 exemplares
Critica illuministica e crisi della società borghese 2 exemplares
Geschichtliche Grundbegriffe, 8 Bde. 2 exemplares
Die Französische revolution als Bruch des gesellschaftlichen bewusstseins : vorlagen und diskussionen der… (2015) 2 exemplares
Histórias De Conceitos 2 exemplares
Futuro e passato 1 exemplar
Ilustración, progreso, modernidad (Estructuras y Procesos. Filosofía) (Spanish Edition) (2021) 1 exemplar
Zeit, Geschichte und Politik = Time, history and politics : zum achtzigsten Geburtstag von Reinhart Koselleck (2003) 1 exemplar
Conceptele si istoriile lor 1 exemplar
Associated Works
Verbrechen erinnern. Die Auseinandersetzung mit Holocaust und Völkermord. (2002) — Contribuidor — 9 exemplares
Leven met Duitsland : opstellen over geschiedenis en politiek : aangeboden aan Maarten Brands (1998) — Contribuidor — 3 exemplares
Etiquetado
Conhecimento Comum
- Nome canónico
- Koselleck, Reinhart
- Data de nascimento
- 1923-04-23
- Data de falecimento
- 2006-02-03
- Sexo
- male
- Nacionalidade
- Germany
- Local de nascimento
- Görlitz, Sachsen, Deutschland
- Local de falecimento
- Bad Oeynhausen, Niedersachsen, Deutschland
- Educação
- Universitaet Heidelberg
- Ocupações
- historian
- Organizações
- Universitaet Bielefeld
Membros
Críticas
Prémios
You May Also Like
Associated Authors
Estatísticas
- Obras
- 43
- Also by
- 4
- Membros
- 627
- Popularidade
- #40,191
- Avaliação
- 4.1
- Críticas
- 7
- ISBN
- 86
- Línguas
- 13
A XVII. század Európája felettébb zord hely volt. Vallás- és polgárháború dúlt, egész országrészek néptelenedtek el, a kontinens a káosz martalékává készült válni. Mindez azért, mert mindenki a maga morálját akarta ráerőltetni másokra. De jött a varázsszer, az abszolutizmus. Neki határozott megoldása volt a problémákra: a morált és a politikát különválasztotta, utóbbi az uralkodó játszótere lett, előbbit pedig meghagyták a népnek, hadd bíbelődjön vele*. A politika lényege ugyanis az, hogy időnként fel kell függessze a morált, ha az állam érdeke ezt kívánja – ez az uralkodónak nemcsak lehetősége, de egyenesen kötelessége is, hisz ő saját polgáraiért felel. A morál pedig legyen csak magánügy. És máris beköszönt a béke. Csak hát a polgár nem bír magával. Addig öntözgeti tápoldattal az ablakpárkányon kókadozó erkölcsöt, amíg az elburjánzik, és különös virágot hoz: a kritikát. A kritika pedig az uralkodó ellen fordul, mert (némi joggal) morál nélküli lénynek tartja. Nem veszi tekintetbe, hogy az uralkodói „erkölcstelenség” egyfajta zálog a stabilitáshoz, elkezdi kikezdeni a hierarchiát, visszaszivárogna a politikumba. Zászlóvivői pedig a szabadkőművesek, akik megtagadják a történelmet (bármit is jelentsen ez), és helyette meghonosítják a történelemfilozófiát, aminek kulcsa, hogy a morál győzelme a politika felett kívánatos, mi több: szükségszerűen bekövetkezik majd. Nem akarják észrevenni, hogy ezzel egy krízist idéznek elő, ami aztán a francia forradalomban kulminál.
Érdekes okfejtés, de nekem féloldalas. Tudom, tudom, Kosseleck már az elején leszögezi, hogy csak a történelemfilozófiai áramlatokról kíván beszélni, de ettől még én bicebócának érzem. Őt olvasva ugyanis az az érzésünk támad, mintha ez az egész folyamat (ami a francia forradalomig vezetett) egyirányú és monokauzális lenne, ami egy társadalom nélküli térben játszódik. Pedig hát nyilván nem. Kosseleck nem foglalkozik például azzal az eshetőséggel, hogy az abszolutista uralkodók talán nem voltak tökéletesen racionális lények. Nem csak arról beszélek, hogy hibákat követhettek el, nem. Hanem arról, hogy esetleg eleve magasról tettek az államérdekre, illetve államérdek alatt azt értették, hogy beluga kaviárt ehetnek az ország legfehérebb hasú kurtizánjának köldökéből. Mert hát, valljuk meg, ezt sem vethetjük el. Hogy nem józan belátásra alapozták a morál és a politika elválasztását, hanem arra, hogy nekik így volt kényelmes. Persze ettől még lehetett az egész folyamat nem várt következménye a rendszer stabilitása, szóval ugorjunk.
Csak hát mégse ugorhatunk. Mert ennek fényében picit olybá tűnik, mintha a polgárság a maga hülye kritikus szemléletével maga lenne a felelőtlenséggel elegy naivitás, aki különösebb ok nélkül zsemzseg egészen addig, amíg véletlenül fel nem találja a nyaktilót. Mintha az abszolutizmust ők számolnák fel, mintegy tudatlanul, bizonyos logikai törvényszerűségek vak eszközeiként, holott
1.) az abszolutizmust legalábbis részben saját működésképtelensége számolta fel
2.) és hát tamáskodom azért is, mert szerintem Kosseleck utólagosan okoskodva konstruál meg egy olyan ideológiai folyamatot, ami szerinte a krízis fő oka volt, miközben figyelmen kívül hagy minden egyéb – gazdasági, társadalmi, stb. - erőt. Azt a hatást kelti, hogy volt egy monolit tömb, a „kritikus polgár”, aki jól térdhajlaton rúgta az abszolutizmust. De egyáltalán nem látom bizonyítva, hogy ez a polgárság monolit tömb lenne, mint ahogy azt sem, hogy egyedül a belőle kiáramló gondolatok energiái vetették szét a rendszert.
Értem én, hogy egy filozófusnak muszáj filozofálni. Muszáj úgy tennie, mintha a történelem a filozófia eszközeivel értelmezhető lenne. Pedig nem. Sok mindenre jó a filozófia, elismerem. Lehet csajokat szédíteni vele, persze csak a körúton belül. Lehet elgondolkodtató (bár nem vitán felüli) válaszokat kreálni vele számos kínzó kérdésre – akár arra is, mi az élet értelme. De a történelmet (szerintem) a filozófia csak akkor kísérelheti meg értelmezni, ha támaszkodik közben a többi tudomány eredményeire. Érdekes könyv volt, persze, érdekes. Csak nem tudott meggyőzni a saját jelentőségéről.
* Az abszolutizmus alkalmasint ebben különbözik a diktatúrától. Az abszolutizmus az állampolgárt egyedül hagyja a privát térben, nem igényli, hogy felelősséget érezzen az ország dolgaiért (ezzel komoly terhet vesz le a válláról), és nem kíván beleszólni lelkiismereti kérdésekbe. A diktatúra ugyanakkor betolakodna a privát térbe, és kisajátítaná a polgár lelkiismeretét is.… (mais)