Alexandra Salmela

„- Mit kéne még szerinted csinálnom?
– Semmit. Kevesebb mindent, de jobban”

Angie a 27-es szám bűvöletében él: mivel valamennyi eszmei példaképe 27 évesen halt meg (Cobain, Hendrix, Joplin, Morrison, stb.), ezért ő sem akarja kivárni a 28-at. Elhatározza hát, hogy még a kérdéses életkor előtt összeüt valami halhatatlan irodalmi alkotást, aztán a lehető legemlékezetesebb módon búcsút int az árnyékvilágnak. Vajon tartja magát elképzeléséhez? És ha igen: miféle szellemes módját választja az öngyilkolásnak? Ez a két kérdés az a cukorka, amivel Salmela becsalogatja olvasóját az érdektelenség bozótjába, jól kihasználva, hogy csak kibírjuk valahogy azt a 300 oldal langyos semmit, bízva a bombasztikus végkifejletben*. Az említett langyos semmi két szálból áll: 1.) Angie írói válságának taglalásából – ami egy újabb trükkös variáns a feladványra: hogyan írjunk könyvet arról, hogy nem tudunk könyvet írni? 2.) Egy háromgyermekes finn család ügyeinek-bajainak részletezéséből a skandináv vadonban – abban ugyanakkor komolyan kételkedem, hogy ha egy kétéves kislány plüssjátszótársa (bizonyos Röfi Úrfi) narrál nekünk egy bevásárlást a szupermarketben, akkor az máris eredeti és érdekes lesz.

A két szál aztán a könyv harmadánál találkozik, ami a szereplők interakciójától kicsit barátságosabbá is válik – ugyanakkor a legmagasztalóbb jelző, amit össze tudok kaparni vele kapcsolatban, az továbbra is csak a „jópofa”. A szereplők jópofán beszélgetnek, jópofán konfrontálódnak, jópofán átértékelik saját életüket. Olyan szavakat, mint „mély” és „sokrétű”, már nem mernék a szöveggel egy kontextusban emlegetni. Habkönnyű half-irodalom mérsékelt mondanivalóval – néha untam, de legalább nem fájt.

* Amely végkifejlet bombasztikussága bizonnyal megemelte volna a csillagok számát. Volna.… (mais)

Helppoa luettavaa, josta ei jää oikein minkäänlaista jälkimakua. Vaikka alusta asti tiesi, että useat eriävät kertomukset tulevat yhtymään, kesti yhdistymisessä suhteellisen kauan. Riittämätön yhteyksien pohjustaminen teki ensimmäisestä puoliskosta tylsähkön luettavan, jota jaksoi lähinnä puurtaa helppouden takia olotilassa, jossa ei älykkäämpäänkään toimintaan jaksanut pureutua. Näkökulmavaihdokset olivat alkuun piristäviä, mutta lopulta tuntui, että ne olivat olemassa vain näkökulmavaihdoksen takia eivätkä tuoneet tarinaan mitään olennaista lisää. Näkökulmiin olisi kaivannut enemmän kehitystä, loppupuoliskolla, kun juoni alkoi hieman vetää, näkökulmavaihdokset tuntuivat vain junnaavan paikallaan niin kielellisesti kuin tarinallisestikin. Missään vaiheessa en tuntenut vetoa lukea tarinaa loppuun, mikä on hieman sääli, kun kirja oli kuitenkin kielellisesti onnistunut.

Täytyy myöntää, että kirjan saama positiivinen kritiikki asetti odotukset korkealle ja jouduin pettymään. Tuntui myös siltä, että olen (jo yli 27-vuotiaana) liian vanha lukemaan tällaista, ehkä nuoremmat löytävät päähenkilön tarinasta enemmän samaistumiskohteita?… (mais)