Van ebben a könyvben egy megkapó metafora: hogy régen az ember kapott egy kupac lego kockát, mellé egy használati utasítást, és abból felépítette magát. Most meg ugyanúgy megkapja a lego kockákat, csak a használati utasítás elkallódott, és a tenger sok fragmentált információmorzsára (reklámokra, internetes megmondóemberekre, esetleges kósza apai intelmekre, stb.) támaszkodva magának kell kitalálnia, hogy akkor mi is legyen. Megmondom őszintén, szerintem ez izgalmas állapot. Felépíteni önmagam voltaképpen a szabadság, de mint minden szabadság, felelősség. És megértem, hogy valaki nem szereti a felelősséget, szeretné továbbra is, ha mindenféle hagyományok által ránk testált minták jelentenék a mankót az egzisztencia kialakításához. Megértem, mondom, csak azt nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonná le, hogy mindenki másnak is ezekhez a mintákhoz kéne tartania magát.

Amúgy meg engem ki lehet kergetni a világból a „régen-minden-jobb-vót”-monológokkal. Megj.: érdekes, akik az ilyesmiket szajkózzák, többnyire úgy képzelik el magukat, mint holmi arisztokratákat, akik termékeny elmélkedésekkel töltik a szálló perceket, esetleg valami kötetlen, de mindenképpen izgalmas dolgot végeznek el éppen. Pedig valószínűleg inkább lennének röghöz kötött jobbágyok, esetleg rövid életre ítélt munkások egy dickensi szénbányában. Magam is (családi hátteremet tekintve) száz éve vélhetően még arra lettem volna predesztinálva, hogy paradicsomot kapáljak – de ha egyszer nem akarok paradicsomot kapálni! Én ilyen könyveket akarok olvasni, leülni a gép elé, értékelést írni róluk, aztán esetleg beszélgetni az olvasottakról olyanokkal, akik amúgy esetleg 300 kilométerre laknak tőlem. Mindez anélkül az átalakulás nélkül, ami az információs társadalom kifejlésével járt, elképzelhetetlen lenne. Szóval elég nehéz ám engem meggyőzni arról, hogy az információs társadalom rossz. Eriksen pedig leszögezi, nincs efféle célja, egyszerűen csak szeretné felhívni a figyelmet ezeknek az átalakulásoknak a veszélyeire.

Fejtegetéseinek veleje, hogy amióta az idő elszakadt a konkrét cselekvéstől és globálisan mérhetővé vált, kitette magát a veszélynek, hogy fragmentálódjon. A modernitásban exponenciálisan megnövekedett az elérhető információk és lehetőségek száma, részben mert áthidalhatóvá tette a teret a közlekedés és a távközlés robbanásszerű fejlődésével. Ám a bőség zavara: a megnövekedett információmennyiség arra ösztönözte a társadalmat, hogy apró darabokra tördelje az időt, és így behozhatatlan előnyre tettek szert azok az információk, amelyek rövidebb idő alatt voltak befogadhatóak, mint társaik. Ebből szükségszerűen következett, hogy az emberi tudás szélesebb lett ugyan, de végtelenül felületes, és ez aztán gyakorlatilag az élet minden területén éreztette/érezteti hatását.

Hát így, erről szól ez a könyv. Jó volt. Okos, lendületes, szépen felépített és bőségesen meg van hintve mindenféle példákkal – ami azt illeti, legnagyobb hibája az, hogy rendszerint túl sok példával is illusztrálja ugyanazt a folyamatot. Nyilván Eriksen tisztában van azzal, hogy egyetlen általános tendenciát (a „pillanat diktatúráját”) mutatni be egy olyan korszakban, aminek legfőbb tendenciája éppen az, hogy nincs egyetlen tendencia, kockázat. Merthogy korunkban éppenséggel tendenciák zavarba ejtő sokasága közül választhatunk: hallgathatunk akár Marie Kondo-ra, a dalai lámára vagy a Hygge-professzorokra is, esetleg elmehetünk egy félreeső könyvesboltba dolgozni, ezzel pedig kiléphetünk a gyorsuló időből a lassúság honába, a kapitalizmus parkolópályájára. Persze lehet, ez nem igazi kilépés, csak annak látszata, egyéni döntés, ami eltörpül a fő társadalmi áramlatok mellett. De mostanában mintha a kézműves termékek reneszánszát élnénk, és hát nekem a manapság oly divatos, évadokon keresztül építkező televíziós sorozatok (és a gombamód szaporodó, rájuk épülő elméletek) is komplexebbeknek tűnnek, mint ami logikusan következne a korszak szétszórtságából és felületességéből. Ugyanakkor az is igaz, hogy a populista politikai áramlatok mintha éppen ezt a szétszórtságot lovagolnák meg: bár elméletileg a torzult modernitás ellen küzdenek, és a régi jó hagyományokat hoznák vissza, de valójában a modernitás édes gyermekei, és nem lehetnének sikeresek, ha a választópolgár hajlandó volna fél órát eltölteni azzal, hogy végiggondolja kiüresedett kampányszlogenjeik logikáját – illetve a logika hiányát, a szavak mögött tátongó ürességet –, ha nem a pillanat sugalmazására hozna érzelmi (félelmi) döntést, hanem összefüggéseiben megvizsgálva a kérdést bizonyos hosszú távú prioritásokat is figyelembe venne. És ha ennek az az ára, hogy időnként kikapcsoljuk a számítógépet, és egy-két-három-négy-öt órát eltöltünk netabsztinenciában egy jó könyv fölött, akkor én ezt hajlandó vagyok megfizetni. Csak utána beszéljük meg a tapasztalatainkat a facebookon. ( )

Hylland Eriksen has written a thought provoking book. Coming from a frantic on-the-move man like him lends a lot of weight to his arguments, because I guess this book is as much addressed to himself as to us. There is an irony in there somewhere that the book is already dated; in his description of things to come there is no mention of Google, of iPhones and pads and of Facebook and Twitter. It would have strengthened his arguments knowing and writing about them, so hopefully a new edition of this book is on its way. What i s left, however, is a strong case for slow time, for taking control of the world before it takes control of us, and also a love for the time we are living in. ( )

Boken gir en diagnose av den oppjagede tiden vi lever i. Den viser sammenhengene mellom blant annet ungdomsdyrking og såpeoperaer, e-post og konkurranseutsatthet, utbrenthet og ny teknologi. Den viser også at noe er i ferd med å gå galt. Tilgjengeligheten nærmer seg hundre prosent; nå er det utilgjengeligheten vi må slåss for. © FS Informasjonstjenester ( )

Brilliant book ( )