I De sista vittnena: soloröst för barn låter 2015 års Nobelpristagare i litteratur, Svetlana Aleksijevitj, de som var barn under kriget berätta. Deras krigsminnen skiljer sig markant från de vuxnas. Ingår i Utopins röster.

Of the books on the Soviet Union which I have read, Last Witness is one of the best. Svetlana Alexievich has gift for capturing the heart of the Soviet people's tragedy during and after, "The Great Patriotic War." Alexievich illustrates through the personal testimony of those adults who were children during the war how the fighting never ended. After the war was over, after the victory parades were over and the children grew up, the war remained in their hearts and memories. They spoke of their experiences with reluctance, afraid of conjuring up the horror. Some of the children became child soldiers. Some witnessed their mothers getting shot and dying of her wounds. Fathers never returned home. Children were shipped to Nazi Germany to work in labor camps. Innocent villagers were lined up and shot in staggered counting in revenge. I remember a guest speaking to my high school class on his visit to the Soviet Union. Soviet citizens, he told us, often glared at him and his West German traveling companion because they were speaking to one another in German. This was in the early 60's. Every family in the Soviet Union suffered in the war. A child's suffering is especially traumatic. It was often written during Khrushchev's tenure that nuclear war with the United States was avoided because the Soviets knew much better than the Americans the devastation of total war. Last Witness was published in the Soviet Union in 1985. Only now is it available in translation, prompting the reader to ask why. The eloquent, agonized testimony that Alexievich succinctly renders well illustrates the reason for her being awarded the Nobel Prize for literature. ( )

Så skrämmande och så bra. Aktuellare än någonsin med Ukrainakriget. Var kommer all ondska ifrån? ( )

„Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem… Különben minek?”

Irodalmi értelemben egészen biztosan nem ez Alekszijevics legkiforrottabb könyve. Talán mert itt jelenik meg legkevésbé a szövegben az író (a „riporter”), aki ezúttal teljesen háttérben marad, még a szöveg egységekre tagolásáról is lemond, így aztán a borzalmak riasztó egyhangúsággal potyognak az olvasó elé. Újra és újra és újra ugyanazok a motívumok: az evakuáció, az árvaság, az ún. „partizánok elleni háború”… Ugyanakkor meglehet, Alekszijevics szándékosan marad kívül a történeteken, ezzel is jelezve, ez nem az ő könyve, hanem az elbeszélőké: a gyerekeké. És jelezve egy füst alatt azt is, ami az életmű egyik vezérfonala: hogy a háború nem kaland, nem hősiesség, hanem a borzalom monotonitása. Olyan idő, amiben kifordultak önmagukból a hétköznapok.

A gyerek-elbeszélőkben amúgy nem az a pláne, hogy aranyosak, vagy akár az ártatlanságuk – hanem hogy nincs viszonyítási alapjuk. Nekik a háború az az élmény (sőt, csupa nagybetűvel: ÉLMÉNY), ami alapvetően meghatározta őket. Nem a szerelem, az iskola, a sportszakkör, hanem a halál mindennapisága. Nem tudják úgy értelmezni a tapasztalatokat, ahogy azt egy felnőtt tenné, nem értik az okokat, a történelmi kontextust, képtelenek viszonyítani mondjuk a sztálini tisztogatásokhoz vagy a ’30-as évek éhínségeihez – de ez így van rendjén. Mert ami velük történik, annak konkrétan nincs köze a világválsághoz, a szélsőségek térnyeréséhez, a kommunista rezsim bűneihez, csak saját személyes áldozatiságukhoz, privát sorsukhoz – vagy inkább sorstalanságukhoz. Úgy hullik rájuk ez az egész, mint valami hektikus Isten rendelése. Persze így hullott szinte mindenkire, de esetükben ez még feltűnőbb. Aztán persze később, felnőttkorukban talán elemezhetnék a látottakat, ám feltűnő módon nem teszik. Talán mert az ilyen iszonyatos élményeket képtelenség értelmezni – ahhoz túl erősek. Csak újraélni lehet őket. De hát azt meg… ( )

Svetlana Alexievich won a Pulitizer Prize in Literature for this book, which is a first-hand account of the experiences of about one hundred different Russian children during WWII, ranging in age from ages 2-14. The vignettes average three pages. It's horrifying and the stories while different have common themes: bombings, starvation, trying to stay warm and move to safety, fathers heading off to war, mothers protecting as best they can or dying with the children being orphaned or passed along to relatives, etc. There are some happy stories, but the book does not shy away from the psychological scars of war.

Personally, I found it too repetitive and the short format keeps readers from getting to know characters. ( )