A high three stars; this is a gorgeous tone poem in some ways, and certainly a literary achievement - but not for me one of Zola's most powerful works of social commentary. Unlike the other Rougon-Macquart novels I have thus far read (#1-4, 6 and 7), Sin is the most self-contained, a more direct commentary on human nature and less on its relationship to society at a broad level.

Having said that, if you have the patience required for Zola's extended literary symphonies, there's some fantastic writing, even if some of it (the rhapsodies on Mouret's relationship with Christianity especially) feels like it would have been stronger in theory than practice.

Interested to see what themes I can tie from this book to later volumes in the series. ( )

This is the sixth book of the Rougon-Macquart series I have read. It took me a while to get into it, but when I did I couldn't stop. The visions of abbé Mouret are described wonderfully by Zola. I loved the garden of Eden episode too. Even though you come across the garden of Eden theme in many different ways (in commercials, films, etcetera), Zola managed to surprise me with an interesting spin on it. This will definitely not be the last novel of Zola I read. ( )

Amúgy zolásan kezdődik, egy remekül beállított nagyjelenettel, ahogy azt csak a kaporszakállú mester tudja: Mouret abbé az ürességtől kongó templomban szabályosan és lelkesen misét celebrál. Egyszerű, szép, erős jelenet, ami máris megvilágítja a főszereplő és környezete egymáshoz való viszonyát, az ilyen drámai képekhez ő nagyon ért. A táj bemutatása is stimmel: az artaud-i völgy leírása hibátlan, érzem a talpam alatt a kiszáradt talajt. Aztán Zola sutba dobja a naturalizmust, és elmerül a romantika mocsarában… nem véletlenül: egy átélten vallásos katolikust akar bemutatni Mouret személyében, és vén megátalkodott ateista lévén ilyet csak úgy tud elképzelni, mint egyben mélységesen romantikus embert*, aki a nagy szenvedély eszközével köti magát valamihez, amit objektíven nem tud megérinteni. És egy ilyen figura bemutatásához a romantika eszközei dukálnak. A csapdát pedig, amit neki állít (mert Zolának sajnos mániája, hogy a szereplők azért vannak, hogy csapdát állítsunk nekik), szintén a romantika eszköztárából kölcsönzi: megteremti Albine-t, Rousseau vademberének női megfelelőjét, a féktelen, irányíthatatlan, természetmániás süldőlányt.

És ha ez nem lenne elég, Zola megteremti Paradout, a misztikus kertet, ami nem is kert igazán, hanem az ember vágyainak és félelmeinek projekciója, az ősdzsungel, csapda és menedék egyszerre. Megteremtéséhez felhasználja gyakorlatilag a Dél-Franciaország flórája és faunája című többkötetes mű teljes névmutatóját, valamit egy vagon hasonlatot, ami igazi jelzőorgiát eredményez. Paradou és Albine együtt olyan elegy, aminek igazán nehéz ellenállni. El is időz itt Zola a könyv középső harmadában, hogy aztán visszadobja Mouret-t a való világba – hát elég erős a kontraszt.

Nem a legjobb Zola-regény, az szinte bizonyos. Az író szükségét érzi, hogy a regénytestbe komplett teológiai értekezéseket iktasson a Mária-kultuszról, talán mert maga sem érti, Mouret hogy hihet ilyesmiben. Amúgy a maguk módján jól sikerült értekezések ezek, de megtörik a regény dinamikáját. Továbbá Zola a szenvedélyes hitet mintha csak valamiféle pszichológiai betegség tüneteként tudná elképzelni, én a magam részéről nem feltétlenül értek egyet, de végül is ez csak egy regény, Mouret abbé pedig csak fiktív személy. Paradou sűrű leírásával is lehet problémája annak, aki Zolától nem ilyet várt, de az nekem speciel tetszett. Erős, nehéz, emlékezetes fejezetek voltak ott a sűrű lombok alatt.

* A romantikus keresztényen kívül persze ismer ő másfélét is: a moralista keresztényt. Nincsenek kétségeim, hogy Zola melyik fajtával szimpatizál inkább: Archangias testvér a zolai univerzum egyik legundorítóbb figurája. Nőgyűlölő fanatikus, kárörvendő, ostoba impotens, bakkecskeszagú pokolfajzat. Aranyos. ( )

Matthieu Kockelkoren
In zijn omvangrijke romancyclus 'Les Rougon-Macquart' wil de Franse auteur Emile Zola (1840-1902) met wetenschappelijke pretenties de invloeden beschrijven van milieu en erfelijkheid over vijf generaties van een familie. In het zelfstandig leesbare vijfde deel 'La faute de l'abbé Mouret' (1875) voert hij de jonge Serge Mouret ten tonele die als 'levend lijk' van het seminarie kwam en een levensvreemde, Maria-vererende pastoor wordt in een Provençaals gehucht. Een erfelijk bepaalde zenuwzwakte doet hem lichamelijk bezwijken, maar op het naburige landgoed Paradou waar hij moet herstellen ontmoet hij het aldaar verblijvende 'wilde natuurmeisje' Andine. Volgens Zola zal zijn fout nu hierin bestaan dat hij na grote gewetensbezwaren de Religie verkiest boven de Natuur. De (goed vertaalde) roman is natuurlijk een product van zijn tijd ( karakters zijn zwart-wit, gevoelens extreem, intrige voorspelbaar, documentatie uitputtend), maar is sterk geschreven en heeft soms de lyrische dimensie van een meeslepend prozagedicht. Kleine druk.

This was a great one for vocabulary in flowers and trees. Serge comes from La Conquête de Plassans to a small village as abbe Mouret where his obsession with the virgin Marie is contrasted to to misogyny of the church. An amnesiac trip to Eden pulls him away - but it didn't seem to me that he was the one who fell the furthest. ( )