This book put a lot of my thoughts in order for me. He answered a lot of questions I had about how we've come, as a society, to where we are. My only problem with the book was the lack of offered solutions beyond 'Young people need to get involved and reform from within.' (I'm paraphrasing.) ( )

Tony Judt saw what was coming. I remember some of these as essays in the New York Review of Books. Written partially in response to the financial crises of 2008, along with the neoliberal crises of the decades before, the book reads as prescient now. Judt correctly predicts that leaders failing to solve real problems will lead to leaders attempting to solve fake problems, and here we are. ( )

„A közjó érdekében társadalmi cselekvést javasolni a londoni Citynek olyan, mint hatvan évvel ezelőtt egy püspökkel beszélgetni A fajok eredeté-ről.”
(John Maynard Keynes)

Aggodalommal átszőtt elemzés arról, hogy nagy baj van. A szkeptikus olvasó megvonja a vállát, na ja, nagy baj van, mindig nagy baj van, most éppen miért? Judt 2010-es szövege a baloldal kiüresedésére hívja fel a figyelmet, amire megint csak - rövid időn belül másodszor - megvonja a vállát az elébb említett szkeptikus olvasó, sőt, ha mellesleg jobboldali is, még pezsgőt is bont. Pedig a baloldal kiüresedése egyben a demokrácia kiüresedését is jelenti, érvel Judt, mégpedig azért, mert a piac túlhatalmának ellensúlyozására mindig szükség van egy határozott, markáns baloldalra, enélkül a jövedelmi egyenlőtlenségek brutálisan megszaladnak. (Ahogy azt amúgy tapasztaljuk is.) Csakhogy napjaink baloldala minden, csak nem markáns, hogy mást ne mondjak, a magyar baloldali pártok csak annyiban különböznek a kormánypárttól (ami mérsékelten jobboldali, de erről később), hogy más nevek vannak a taglistájukon. Jó, hát akad némi eltérés a retorikájukban, kevesebbet karattyolnak például Istenről, hazáról és nemzeti szuverenitásról. Különben meg olyanok, mintha a fidesz kispadja lennének: ott üldögélnek és várják, hátha véletlen lesérül az első sor, és akkor majd pályára léphetnek. De amúgy ugyanaz a csapat.

(No most itt rögtön szükségessé válik bizonyos definíciók tisztázása. Amit Judt véd, az nem a szocializmus. Hanem a szociáldemokrácia. A szociáldemokrácia abban különbözik a szocializmustól, hogy elfogadja a kapitalizmust – és a liberális demokráciát – mint keretet, azon belül akar küzdeni a társadalmi igazságosságért. Elsődleges eszköze az állami újraelosztás, vagyis a beszedett – többnyire progresszív – adókból arányosan többet juttat vissza a szegényeknek. Úgy gondolja, ez az újraelosztás az állam legfontosabb feladata, amit a szabadpiaci kapitalizmus nem képes elvégezni, hisz nem jár számára számszerűsíthető haszonnal. Ezt a kiegészítést még akkor is meg kellett ejtenem, ha közben tudom, azok, akik zsigerből utasítják el a baloldalt – pontosabban mindenkit, aki tőlük balra áll -, az efféle finomságokra nem fogékonyak. Nekik alkalmasint mindenki komcsi libernyák, oszt kész.)

No de miért vesztette el nimbuszát a baloldal? Judt szerint elsősorban azért, mert a második világháború utáni években a kontinentális Európában szinte minden célját elérte. Ekkor (talán a kommunizmustól való félelem miatt is) egy párt sem volt, aki elzárkózott volna egy széles társadalmi konszenzustól, aminek következtében ekkorra datálható nyugaton a ma ismert (és megszokott) szociális védőháló létrejötte. Csakhogy amikor ezzel megvoltak, a ’60-as évek során a baloldal irányt váltott, és a gazdasági egyenlőség helyett áttért a különböző identitáskérdések képviseletére. Kisebbségi jogok, nők jogai, illetve az USA-ban a feketék jogai lettek a slágertémák, az egyéni méltóság zászlaját emelték magasra, hanyagolva a monstre társadalmi kérdéseket. Amivel igazából nincs baj, ha csak az nem, hogy ha egy irányzat ennyire a kisebbségek mellett kötelezi el magát, akkor maga is szükségszerűen kisebbségi irányzattá válik. A gazdasági-jóléti kérdésektől való elfordulás pedig egy űrt teremtett, amire a konzervatívok egy idő után reagáltak, létrehozva a neoliberalizmus eszméjét, amely szerint a jóléti programok csak pénznyelők, hagyjuk hát gazdagodni a gazdagokat, és majd lecsorog a pénzük a szegényeknek is. Mivel a baloldal erre a kérdésre nem tudott markáns választ adni, a Reagan illetve Thatcher nevével fémjelzett politika úgy tudta hirdetni magát, mint aminek nincsen alternatívája. Így elkezdődött a szociális juttatások durva visszavágása, a privatizáció és a szakszervezetek letörése. Ebben a szituációban pedig még bénultabbá tette a baloldalt a Szovjetunió és csatlós országainak összeomlása, ami kissé magát a baloldalt is magával rántotta, hisz a jobboldal össze tudta mosni a szocializmus kudarcát a szociáldemokrácia eszméinek életképtelenségével.

(Még egy közbevetés. Mindaz, amit eddig írtam és amiről Judt ír, elsősorban Nagy-Britannia és az USA helyzetére igaz, másodsorban és kisebb intenzitással pedig az európai kontinens országaira. A posztszocialista országokra, köztük hazánkra megszorításokkal vonatkozik. Azért, mert a posztszocialista jobboldal valójában sosem tudott/akart igazán konzervatív és igazán jobboldali lenni, legalábbis gazdasági értelemben nem. Ugyanis az ortodox jobboldal alapvetése a kis méretű állam és az alacsonyan tartott adók, ám Magyarországon a kádárizmusban szocializálódott szavazók megszokták az állami védőernyőt, ezért kifejezetten rosszul reagáltak, amikor azt megpróbálta valaki nyirbálni. Erre a fidesz is rájött. Magyarán a hazai viszonyokra kifejlesztett jobboldalnak ügyelnie kell, hogy fenntartsa a szociális védőernyő látszatát közmunkaprogrammal, színleg ingyenes oktatással és egészségüggyel*, 13. havi nyugdíjjal, ésatöbbi. Különben a választásokon beleállna a földbe. Nyilván ez egy költséges játék, ezért kell rekordszintű forgalmi és jövedelemadókat fizetni, de még így is csak addig működik, amíg 1.) jelentős a nemzetközi gazdasági növekedés, ami valamennyire az országhatárokon belülre is becsorog 2.) meg lehet pumpolni az EU fejlesztési forrásait 3.) el tudják terelni a szavazók figyelmét a fizetések reálértékének csökkenéséről a maguk „ostromlott vár vagyunk” retorikájával. De amíg működik, addig a jobboldal hagyományainak megfelelően mindent megtesznek, hogy Magyarországon is óriási jövedelmi szakadékok alakuljanak ki a gazdagok és szegények között.)

Szóval a baloldal a padlón, a jobboldal pedig akadálytalanul végigviszi a maga elképzeléseit. Aminek következtében megint ott tartunk, hogy az USA-ban a leggazdagabb 1%-nak annyi pénze van, mint a legszegényebb 40%-nak. Ami egyfelől nyilván morális kérdés: nem marxizmus azt állítani, hogy akinek ennyi pénze van, annak igenis kutya kötelessége lenne csepegtetni belőle másnak is. De nem csepegtet. Mert valahogy elolvadt a társadalmi szolidaritás is – hiába hirdeti büszkén az államelnök, hogy mind egy nemzet fiai vagyunk, a bankszámláját csak magának hizlalja. (Jó, ha közeleg a választás, akkor oszt egy kis alamizsnát. Nyilván nem a sajátjából, hanem a költségvetési keretből, de akkor is.) Ugyanakkor ez az egész több, mint puszta moralitás. Ugyanis az egyenlőtlenségek társadalmi feszültségekhez vezetnek, amelyek minden esetben a demokrácia, sőt, az állam életesélyeit rontják**. Erre lehet példának felhozni az amerikai zavargásokat is, de akár a jobboldali populizmust is***. Pedig államra szükség van, hiszen neki vannak eszközei és legitimációja ahhoz, hogy meg tudja védeni állampolgárait a globális gazdasági folyamatoktól. De olyan államra, ami egyformán védeni kívánja minden polgárát, az alsó jövedelmi decilis tagjait éppúgy, vagy tán még kicsit jobban is, mint azt, aki megveszi magának a Balatont, ha pancsolni támad kedve. Mert ez már nem XIV. Lajos kora, hogy az ország vezetője (és a rokonok) maga legyen az állam – az állam lenn kezdődik, a nincsteleneknél.

* Merthogy ugye az egészségügy ingyenes, ki tagadná. Úgyhogy ha komoly bajod van, akkor nyilván elmehetsz az ingyenes egészségügyet igénybe venni. De ha meg is akarsz gyógyulni, akkor inkább összekaparsz egy csomó pénzt, és elmész valami magánkórházba.
** Fontos update: az egyenlőtlenségnek gazdasági értelemben is vannak hátrányai, ugyanis a profitként leszívott tőke jelentős része inaktívvá válik, tehát nem pörgeti a gazdaságot, ehelyett parkolópályán piheg mondjuk egy Kajmán-szigeteki bankszámlán.
*** Lenin kiröhögött volna, ha azt mondom neki, a nincstelen proletárok nem baloldali forradalmat robbantanak majd ki, hanem besorolnak a jobboldali pártok populista retorikája mögé. Mert nemzetiszínben még a nyomor is valahogy más. ( )

At 28, I think I'm probably past the age where I'll have a sudden road-to-Damascus moment and convert to conservativism. Not even because I consume large amounts of liberal/progressive/left-wing media (though I do), or have mostly left-wing friends (true), or because I find modern conservatives to be mostly repellent (also true), but because I'm no longer really worried about whether I can "prove" deep philosophical foundations for every last nuance of what I believe. I'm comfortable with a certain amount of epistemic uncertainty and the knowledge that not every position can be derived from first principles, and I've reached the point where when people start debating the moral foundations of the welfare state my eyes start to glaze over. I love reading policy papers, and I'm a big fan of chats and graphs arguing about how beneficial or detrimental social democratic initiatives have been for humanity, but when I see anything involving "negative liberty" or the like I get the same sort of itch that I get when I see anything about "monophysitism" or some other theological concept. At a certain point ideology is just words, and even if I agree with a catechism, or maybe especially if I agree, it doesn't mean I want to read several hundred pages about it.

So this work, despite being quite good as far as it goes, maybe hit me in the wrong part of my life. Judt has quite a reputation as a historian - his epic Postwar is on my to-read list - and this book is his studied meditation/jeremiad/cri de coeur on how history seems to be leaving behind the noble ideals and accomplishments of what Roger Waters summed up so aptly as "The Post War Dream" on the Pink Floyd album The Final Cut, which this reminded me strongly of. Judt speaks eloquently about the seemingly stagnant, anomie-ridden, atomized world we live in (for first-world values of "we"), how the breakdown of the post-WW2 consensus has given us insecurity, inequality, and unfulfillment even as our living standards have risen on paper, and how the vanished vigor of the one-time vanguard of the proletariat has left us at the mercy of conservatives, reactionaries, and malicious elites. Gone is the transformative drive behind the various left-wing parties around the world who gave us the economic and social foundations we are seeing slowly crumbling around us, and in its place is a shallow spirit of self-interest, good only for the narrow pursuit of wealth, and really not even much good at that. "The worst are full of passionate intensity..." - you know the rest.

It's all true. What struck me as boring about the book, paradoxically, was its vivid language. Judt is a man of words, not numbers. He uses numbers from time to time, but they are mostly garnishes of logos on dishes of ethos, to mix food and Aristotle. He wants to make a moral case for social democracy. However at this point I regard the matter as basically settled; either you believe in a robust public/collective/governmental foundation supporting a vibrant private/individual/entrepreneurial structure based on historical data or you don't, and at some point endless musings on legitimacy and grounding veer into theology. Put another way, I doubt this book will convert many libertarians to the side of Good, and to continue the religious metaphor, Judt includes many "fellow traveler" criticisms of failed left-wing movements in the past that are as accurate as they are reminiscent of medieval sophists triumphantly extirpating academic heresies with enthusiastic strokes of their quills. He closes by urging people to remember that it's the spirit of collective accomplishment that's been the best part of left-wing movements, and that while more individualist New Left strains like feminism/minority movements/gay rights/etc may have diluted the main force of the liberal tide, they still produced invaluable results.

Of course, in this review I'm doing the same thing I accuse him of doing - criticizing some pensées for not being a white paper is a little stupid, to put it bluntly. Is anything actually wrong in the book? No, not at all, in fact he has a great way of putting things. Here's an example from p. 38, a section talking about how capitalism depends on prior moral sensibilities: "[F]ar from inhering in the nature of capitalism itself, values such as [trust/cooperation/the capacity for collective action] derived from longstanding religious or communitarian practices. Sustained by traditional restraints and the continuing authority of secular and ecclesiastical elites, capitalism's 'invisible hand' benefited from the flattering illusion that it unerringly corrected for the moral shortcomings of its practitioners." This is the pith of Karl Polyani's insights on how contingent what we think of "capitalism" is, and the rest of the section is full of well-crafted musings on the dangers of confusing the profit motive with morality.

Another good quote: "It is the Right that has inherited the ambitious modernist urge to destroy and innovate in the name of a universal project. From the war in Iraq through the unrequited desire to dismantle public education and health services, to the decades-long project of financial deregulation, the political Right has abandoned the association of political conservatism with social moderation which served it so well from Disraeli to Heath." This is very true; modern left-wing parties from the Democratic Party to the SPD are in some ways the true modern conservatives, in that they want to preserve the relics of the postwar consensus but seem to have lost the drive to come up with new initiatives. His solutions chapters at the end exhort people to keep in mind the value of togetherness and what it means to have the power to change the world. I still feel like debating the ethical ontology of "government" is not a good use of time and would prefer things that included more charts and graphs, but Judt is probably right that the debate needs to continue anyway. ( )

En su país había asistido, desde los años ochenta, a la privatización y el inmediato deterioro de servicios básicos como los ferrocarriles o las redes de suministro de agua, y al desguace de la sanidad y la educación públicas. Viviendo en Nueva York podía ver de muy cerca las consecuencias devastadoras de la falta de toda protección social, educativa o sanitaria para los más pobres. Mucho antes que Piketty, Tony Judt denunció el crecimiento abismal de la desigualdad y de la acumulación de riqueza. El último libro que publicó en vida, en 2010, Algo va mal (Ill Fares the Land), fue un manifiesto que a muchos nos despertó de golpe a la realidad de la destrucción de tantas cosas esenciales que no habíamos sabido defender, un redoble de conciencia contra el aturdimiento de una izquierda tan obsesionada por la celebración de los grupos identitarios que había perdido cualquier proyecto de fraternidad cívica, de emancipación universal, de mejora de las condiciones de vida de los trabajadores.

Extractado de un artículo de Antonio Muñoz Molina en El País: https://elpais.com/cultura/2020/04/07/babelia/1586279071_774545.html?fbclid=IwAR... ( )