En San Francisco, ciudad a la que Kerouac llegó en 1953, antes de alcanzar la fama, los días y las noches son habitadas por el jazz, el alcohol y las drogas, por unos seres que cabalgan entre la desesperación absoluta y las ilusiones mas descabelladas. Ese será el escenario que enmarcará la historia de amor entre el escritor Leo Percepied (una nueva encarnación de Kerouac) y una muchacha negra, Mardou Fox, «el ángel negro, desesperado y sombrío, de este mundo subterráneo de Frisco».

Valamikor a múlt század második felében a Múzsának bohókás ötlete támadt. Odahajolt pár fiatal, drogprevenciós célokra aligha alkalmazható írópalánta füléhez, és azt súgta: "Jack, az irodalom annyi, hogy leírod, ami az eszedbe jut. Csak leülsz, és leírod. Jó lesz, meglátod." És lőn, megszületett a spontán írás. (Érdekes belegondolni, mi lett volna, ha ez a Múzsa mondjuk a bútorasztalosságra akarta volna inspirálni hőseinket. Nyilván most Amerika tele lenne diszfunkcionális hintaszékekkel és éjjeliszekrényekkel.) No most nekem a spontán írásról nincs nagy véleményem, vallom, hogy amennyiben a lendületből papírra vetett szövegeket figyelmesen átolvassuk és kijavítjuk, húzunk belőlük és (ritkábban) írunk hozzájuk, attól többnyire jobbak lesznek. (És ebben bizonyosan egyetért velem a kiadói lektorok klánja*.) Meggyőződésem, hogy ha akad is húszból egy ember, aki képes a legjobbat kihozni a módszerből, a többiek között felülreprezentáltak lesznek a kutyaütők, akik annyira el vannak ájulva saját írói késztetésüktől (nem képességeiktől, csupán a puszta késztetéstől!), hogy attól máris Irodalom Istenanya felkent grállovagjainak tekintik magukat, és a világ a hülye, ha ennek az ellenkezőjét érzékeli**.


(Beszóltál a könyvemre, kishurka? - érdeklődik Kerouac kedvesen.)

No most mindennek fényében az a fura, hogy ez a spontán írás dolog esetenként mégis működik. Kerouac-ék egyik orbitális szerencséje az volt, hogy ez a gondolat akkor eredetinek hatott, ráadásul képes volt olyan friss erővel megragadni az átélt élmények nyers valóságát, ami valóban új színt vitt az irodalomba. Új életformát illusztráltak ezek a srácok, újszerű nyelvvel kísérleteztek, és ez minimum érdekes eredményeket szült - ha pedig a módszer művelője mintegy mellesleg még jó író is volt (mert a nemszeretem módszerek művelői is lehetnek jó írók), akkor a költői erő vagy a humor akár el is vihette a hátán az egész szövegkását.

No most ifjúkori emlékeim szerint ez időnként Kerouacnak is sikerült. De nem ebben a kötetben. Vannak persze felvillanások, lenyűgöző szóképek, az őszinteség bizsergető bugyborékolásai. De egyik sem képes sokáig feledtetni, hogy valójában ez egy zűrös pacák által összedobott katyvasz, aminek születését semmi más nem indokolta, mint hogy elhagyta őt a nője, és ezt ki kellett írnia magából. Elismerem persze, hogy bizonyos korlátok közt szerethető katyvasz ez, de azért csak katyvasz. Fárasztott.

* És - akármennyire is fájna neki bevallani - titkon egyetértene velem Kerouac is, aki a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján maga is rendszeresen átírta szövegeit. Szóval szép dolog a buddhista légzéstechnikára támaszkodó improvizáció, de az elemző újraolvasás ebben az esetben is elkerülhetetlen.
** Kerouac írói hitvallásának párlata A modern próza eszméje és módszere című lista. Ebben olyan (amúgy izgalmas) javaslatok vannak, mint hogy "Légy szerelmes a saját életedbe" (4. pont), vagy "Amit érzel, megtalálja önmaga formáját" (5. pont). Ugyanakkor ott van az is, ami nézetem szerint írók százainak vágta gajra az önelemző készségét, az a fránya 29. pont: "Minden körülmények között zseni vagy". Pedig hát nem. ( )

Re-read on the recommendation of a Gary Snyder interview. He called it Kerouac's greatest other novel. Hard disagree, Gary, maybe because it was set before Jack knew Gary?

Written in the same frantic style, but missing the go, man, go! of it. ( )

The only other Kerouac I've read is On the Road, which I liked a lot. This one is a quick sketch of Kerouac's crowd of cool kids in San Francisco, and a love affair gone bad due to the narrator being kind of an asshole (as are most of the cool kids). But at least he's an asshole with some insight about himself and others, and a good eye and ear, so there's a lot of dense, vivid description of places and people. There's not a whole lot else: in between boy-meets-girl and boy-chases-girl-away they mostly hang out with the gang in various places, and some aimless unruliness happens; you could put those scenes in any order. On the Road has a very loose shape but it is a shape - the places he goes are distinct, and we see Moriarty go through different stages of distress - whereas this book, despite the charged-up free-associating prose, is pretty static. Whenever it gets back to Mardou (the girlfriend) and the narrator's belated attempts to imagine what's going on in her mind, it comes to life and makes you love them both, sad and frustrating as that is. ( )

Wonder of wonders, a great Kerouac book. ( )