Gyergyai utószava bennem azt a benyomást keltette, hogy most egy lektűrt fogok olvasni – nos, ha ilyen egy lektűr, akkor nem is tudom, minek kínlódtam én a magasirodalommal évekig. Giraudoux könyve egy párizsi szerelem története: Maléna, a dél-amerikai szépség és Jacques, az elnöki titkár szeretnek egymásba, de valami végzetesen. Ez idáig simán beleférne valamelyik filléres Romana füzetkébe. Minderről azonban Jacques tolmácsolásában értesülünk, aki annyira elüt a szokásos romantikus hősöktől, amennyire csak elütni lehetséges. Hogy mást ne mondjak: nem szenved. És hogy mégiscsak mondjak mást: nem csak hogy nem szenved, de úgy vizsgálja a szenvedélyt, mint valami ínyenc borász a ’78-as tölgyfahordós érlelésű Chateau Lafite Mitoménmit, amit ráadásul egy kis eredeti, Jedlik Ányos palackozta szikvízzel buggyantottak fel. „Ah, minő csersavtartalom, és ott egy kis málnás ízhatás, ez a buborék meg egészen monumentális!” (Itt illő közbeszúrni, hogy Maléna viszont időnként szenvedni látszik, de Jacques interpretálásában ez is amolyan súlytalan, hogy azt ne mondjam: játékos szenvedés.) Szóval egy igazi asszociációorgia a könyv, meglepő szóképek és átkötések gombolyagja, csupa létidegen tündéri jelenet, ami végső soron teljesen másodlagossá teszi a cselekményt – szertelen, utánozhatatlan, botrányosan öncélú l'art pour l'art onanizálás. ( )