Анатолий Корнелиевич Виноградов (1888–1946)

Ezt a könyvet azért vettem kézbe, mert nagyon érdekelt a címszereplő figurája: ő Toussaint L’Ouverture*, a Fekete Konzul, a történelem talán legsikeresebb fekete forradalmára, aki dacolva többek között Bonaparte verhetetlen seregeivel**, felszabadította Haitit. (Tegyük hozzá, a történelem – Zolához hasonlóan – nincs oda a happy endingért, mert ettől függetlenül szegény fickó francia börtönben hunyt el.) Ehhez képest a könyv több mint feléig se a Fekete Konzulról, se Haitiről nem tudtam meg sokat – a regény ugyanis a párizsi forradalom regényének bizonyult, amelyben Marat és Robespierre lelopta a reflektorfényt címszereplőnkről. Ettől függetlenül potens szöveg: kissé mozaikos, néha széteső, de végig lendületes. Vinogradov sajátossága, hogy a korszak valamennyi akár kicsit is híres személyiségét vendégszerepelteti a könyvben, igazi szereplőkavalkádot hozva létre – épp csak az Öregisten és Amerika Kapitány nem jelenik meg, hogy mondjon pár szót az elnyomott párizsiakról. De ez nem nagy baj, mert a szerző többnyire ügyesen játszatja vendégművészeit, és remek drámai jeleneteket hoz össze az én legnagyobb megelégedésemre – Marat és Toussaint találkozása a könyv elején kifejezetten victorhugói pennával van megírva. Még azért se vagyok túl haragos, hogy a Konvent terroristáit, élükön Robespierre-rel úgy festi le, mint az angyalok karának szólóénekeseit – végtére is egy szovjet történelmi regénytől mit is várhattam volna. Összességében tehát olyan, mint egy kezdő szakácsnő első süteménye: nem pont ugyanaz, mint ami a nagykönyvben ábrázolva vagyon, morzsál is eléggé, de azért – mondhatnók – finom.

* Itt jegyezném meg, hogy órákig képes lennék hallgatni, ahogy a google fordítóprogramja azon az édes francia nyelven azt ismétli: „Toussaint… L’Ouverture… Toussaint… L’Ouverture… Toussaint… L’Ouverture…”
** Jó, hát a francia sereg sokkal inkább a sárgalázzal harcolt, mint a feketékkel, de ettől még Toussaint szervezőkészsége és elszántsága egészen elképesztő volt.… (mais)