How do I even rate something like this? A rather pleasant acid trip? It was nothing if not entertaining though. ( )

I did not like this one as much as I did Willard and His Bowling Trophies but I still read through it in a single sitting. I really appreciated the surreal and colorful setting, a different colored sun each day of the week, the related watermelon types, the bizarre statues, and especially The Forgotten Works. The forgotten things of the book took the dream-like appearance of A.I.-generated things; things that at first glance appear familiar but on closer inspection are useless alien globs of nothing. I would recommend this one to anyone looking for something different and who may enjoy its surreal quality. ( )

En azúcar de sandía se publicó en 1968, año de largas melenas, chalecos floreados, sustancias estupefacientes, amor libre y una extraña fe en que la gente podía vivir en comunas. Richard Brautigan, que no era un autor ajeno a su época, describe aquí su visión de la vida en una comuna. Y a poco que le conozcamos, podemos imaginarnos que se trata de una comuna muy peculiar. Para empezar, recibe el nombre de yo MUERTE, y su origen, no muy claro, parece remontarse a una lucha mítica contra Los Tigres, que eran... bueno, no exactamente tigres, sino hombres malvados... o quizá no tan malvados. Y en esta comuna, donde casi todo se construye con azúcar de sandía, la gente sólo trabaja cuando le apetece, no existe el dinero, el sol cambia cada día de color y el olvido es uno de los bienes más preciados (de ahí que nadie quiera acercarse por la Olvidería, el almacén de las cosas olvidadas, que garantizan la felicidad), de repente surge el descontento en la figura de en HERVOR, un personaje arisco y malhumorado que, en compañía de su banda, se retira a vivir a la Olvidería, ese almacén infinito desde donde preparan algo que los habitantes de yo MUERTE nunca olvidarán (y que nos dejará a todos con la boca abierta). Y entonces la vida parece detenerse -aunque quizá ya estuviera detenida-, a la espera de ese nuevo mito fundacional.

Egyáltalán nem érthetetlen könyv ez – csak nem a realitáshoz kell mérni a benne foglalt eseményeket, hanem simán rákapcsolódni a hangulatra. És akkor máris helyben vagyunk. Brautigan egy alternatív közösség idillikus életét skicceli fel, akik görögdinnyecukorból és fűszeres pisztrángolajból épített kicsiny kis világukban mentek minden szélsőségtől: még tragédiáik is mintha valami nagy puhaságokkal lennének kipárnázva. Akadnak azonban, akiknek elege van ebből a langyi szirupból, felrúgnák a földöntúli nyugalmat, és valami igazabb, mélyebb létezést kívánnának létrehozni – ennek érdekében pedig még a bicskájukat se félnek használni. Olyan, mintha az idilli közösség a Nagy Amerikai Álom metaforája lenne, a lázadók pedig a hippimozgalmat szimbolizálnák – akikhez Brautigan is ezer szállal kötődött –, annak minden vadhajtásával, ám ezt az értelmezést árnyalja, hogy a szerző még közvetve sem érvel egyik oldal mellett sem, egyszerűen hagyja, hogy a két fél szembenállása megtöltse vészjósló feszültséggel a regénytestet. Talán elvárnánk, hogy mondjon valamit, ki a jó, ki a rossz, kinek kell drukkolni, de azt hiszem, ezzel pont rövidre zárná a a szembenállásból fakadó dinamikát. Szóval nagyon jól teszi, hogy két szék között ha nem is a padlóra, de valami távolabbi trónusra ül, ami hagyományosan a mindentudó elbeszélők helye, és onnan mondja tollba szűkszavú abszurd meséjét.

Csak ne szoktam volna meg olyan nehezen, hogy ezt a világot KIThaLÁLomnak fordították.

Ui: ez a kötet a RaRe sorozat egyik mélypontja a borítótervezést illetően. Lövésem sincs, hogy mire gondolhattak, amikor kiválasztották. ( )

Charming! ( )